Tegnapelott arnienal franciahagymaleves keszites, majdnem filmnezes, jo is volt az.

Tegnap megjottek a szuleim latogatosdiba. Elkepeszto, hogy az ember szulei egy pillanat alatt kepesek otthont varazsolni a szobabol, nem is annyira a cuccokkal amiket hoztak (otthoni parna, telikabat, TURORUDIII!!!) mint inkabb a puszta jelenletukkel.

A masik, hogy Judit from Hungary-bol egyik naprol a masikra atavanzsalodtam "a gyerek"-ke. Nem is rossz az neha.

Most itt vagyok, csaladolok, vasarnap zuzok Spanyolorszagba egy hetre, ugyhogy nem surun lesz blog. De azert majd meglassuk. Mondhatni "On verra".

Szombaton Eddel úgy döntöttünk, hogy a helyzet tarthatatlan. Az nem létezik, hogy itt vagyunk közel két hónapja, és egyszer sem voltunk még a Bastille tetején! ezen sürgősen változtatni kell! Úgyhogy minden fontossal felszerelkezve (1db. fényképezőgép) neki is vágtunk az útnank. Illetve most kivételesen nem viccelek mikor azt mondom, hogy szóbakerültek a párhuzamos univerzumok. Íme képes tudósításunk (mínusz a tudósítás):

Az ott mögöttünk Grenoble.

Nééémáááá, fényképezőgéééép!

Korán kezdődött az este. Phil szülinapjára már pár napja meg lettem hívva Facebookon (hol máshol kommunikálnának az Erasmus diákok? (Phil invited you to the event „Phil’s Birthday”, please RSVP), de délután mondta Karoline, hogy Annával főznek előtte még, nincs-e kedvem nekem is jönni. Mondtam hogy má honne. Úgyhogy egy gyors forduló a Rabotban, aztán fel Karolinehoz, ott szól a zene, dobjuk össze a kaját, felfedezzük hogy hétvégén fesztivál (borkóstolás és Beethowen címmel –aki a virágot szereti rossz ember nem lehet, érted), a leveshez baguettet, a salátához párizsi gombát és már készen is vagyunk. Aztán nyomás 5 emelettel feljebb, irány Phil lakása, onnan indulunk a Sun Valleybe, Grenoble legnagyobb klubjába. Épp szembe jönnek velünk a folyosón, a németek rövid úton lelépnek, én maradok velük (a nemzetközi salátával). Van egy brit csaj, akivel már kb. 5 hete egyszer ugyanígy Philnél összefutottunk, ő jóarc, a többieket nem ismerem. Még. Hamar kiderül, hogy van itt még jóarcból felhozatal: egy francia, egy ausztrál meg egy svéd srác. Na vajon honnan valósi a svéd arc? Csak nem Jönköpingből?:) Úgyhogy gyorsan fel is tettem neki az égető kérdést, amin nyáron ott is gondolkoztunk: vajon mivel foglalkoznak ott az emberek? Úgyhogy felhomályosított, hogy valamiért nagyon sok pénzügyi intézet és szolgáltató települ oda, meg új egyetem is van, minden ami kell. Értőn bólogattam. Még mikor mondtam neki, hogy nyáron voltunk ott, kérdezte, hogy ugye milyen szép ott minden. Felrémlettek a naplementék, az egészen más színű ég, és nagyban helyeseltem, mondtam fürödtünk a Vatternban is. Mondta, hogy fúú, na az tényleg hideg. Mondtam „ááá, dehogy…!”:)

            A Sun Valleyben éppen a Franciaország –nemtommi meccs ment (talán Argentína?!), úgyhogy mindig erősen lehetett hallani, mikor francia gól születik. Egy szinttel lejjebb mentünk (kivételesen szó szerint), és ott biliárdoztunk párat, amolyan baráti miegyéb hangulatban. Aztán lassan elkezdtek érkezni a többi vendégek is a Phil féle bulira, ekkor elérkezettnek éreztem az időt, hogy lelépjek, és átnézzek a Bukanába, ahol egy másik szülinapi buli volt meghirdetve. Eddigre már kicsit zúgott a fejem: délután magyarul chateltem, aztán franciául vacsoráztam, végül angolul buliztam.

            A Bukanából igen rövid idő után lett elegem, nagyon nem volt kedvem arcolni. Az egész este eleje annyira jó volt, de itt a végén kezdtem úgy érezni magam, mint egy elcseszett tizenhatéves scheiberes (akinek…na, ismeritek az inges játékot) a szimplában: puszi-puszi mindenkinek, de igaziból azért van ott, hogy másnap mindenki elmondhassa róla hogy ott volt. Úgyhogy a negyedik pár puszi után fogtam magam és leléptem.

            Már azt is hittem ilyen lesz a maradék este hangulata, mikor útban a hegyre jött egy kocsi, stoppoltam, és két ultravidám francia srác vett fel. Az egyik telefonált, a másik dumált velem, aztán az egyik egyszer csak a kezembe nyomja a telefont, hogy beszéljek a haverjukkal…na _ez_ valami hihetetlen fíling volt, tisztára olyan, mint amihez otthon is hozzá vagyok szokva. „És a világ újra megmenekült, hála a…francia srácoknak!”

Felmerülhet a kérdés: csak karatéból áll itt az életem? Íme a megnyugtató válasz: nem. Íme a hosszabb válasz:

Szerdán átmentünk Arniehoz ebédelni, mert a srácok előző este konyhakészre összedobtak egy kis semmiséget (töltött cukkíni fűszeres hússal, reszelt sajttal, mit nekem Jamie Oliver), amit rövid időn belül el is fogyasztottunk, majd teljes egyetértésben aludtuk át a következő másfél órát. Szintén szerdán nyitott meg a közelben egy Ikea (már egy ideje volt egy kis ambient reklámozás a főtéren, olyan mint egy óriási rázós gömb amiben esik a hó, csak lábasok voltak benne felaggatva és tollpihéket fújt a szélgép, le is fényképeztem:)), amire rá voltak pörögve a srácok, hogy végre sok olcsó kaja (nyilván nem a szokásos termékskála izgatta őket). Úgyhogy ezt kihagyva röppentem edzésre, amit már leírtam. Edzés után még beugrottam kicsit a suliba, mert pont útbaesik és, és 10-ig nyitva van, és vitathatatlan előnye a biztos internetkapcsolat (hittem ezt egészen szerdáig, amikor is először, majd csütörtökön másodszor állt le órákra a net a suliban), majd Eddel felszerelkezve nekivágtam a Rabotba vezető útnak. Gondoltuk, úgyis felvesz majd minket valaki. Namost engem mindig fel szoktak venni, most, hogy vele mentem, lassítás nélkül húzott el mellettünk az egyetlen autó ami jött amíg fel nem értünk a csúcsra…nem akarok ezzel semmit mondani:) De igaziból örülök hogy így volt, mert így többet dumáltunk, és hiába közölte az elején hogy most nem lesz jó beszélgetőpartner, mert fáj a feje, azért szépen végigmentünk a buta amerikaiaktól kezdve a brazil életen és az átlag angolokon keresztül a világháborúkon át odáig, hogy hát igaziból gondolhatta volna, tényleg zsidós arcom van:) (jól van, meg kell neki hagyni hogy már mondta hogy tökre emlékeztetem egy barátjára (egy kivételesen okos amerikaira) aki mint kiderült szintén zsidó).

Mikor felértünk összefutottunk Mirkóval, aki épp a barátnőjével telefonált de kirúgta a telefonfülke ajtaját hogy felhívja magára a figyelmünket, és mikor odamentünk mondta, (miközben a barátnője várakozott a vonalban) (oké, annyira nem unatkozott, én odakiabáltam neki, hogy: „szia Mirkó barátnője!” szerintem biztos örült) hogy Alberttel úgy döntöttek, eljött az ideje hogy kicsekkoljuk ezeket a Foyer-s bulikat amik minden szerdán vannak a Rabotban, és az a nagy helyzet nekünk is kéne menni. Meg is egyeztünk hogy majd kopog a szobánk ajtaján ha megy. Így is lett. Mint kiderült a Foyer egy kb. 100 m2-es terem (namost aki tudja mennyire tudok ilyesmiket becsülni az vonjon ki adjon hozzá osszon szorozzon), second hand kanapékkal (jé, ilyet se láttam még sehol:p) egy kis bárpulttal (ahol az első sör 2 euro, a refill már csak 1, illetve vannak a hűtőben más üdítők is de erős a gyanúm hogy azok évek óta ott pihennek), egy régi csocsó asztallal meg egy instant DJ-pulttal, illetve random a falon és a földön szétszórt karácsonyi égőláncokkal. Egyszóval hangulatos. Mondjuk nem kezdenek a társaság mélyszociológiai elemzésébe:). Az este eredménye újabb két ismerős, akiknek most nem tudnám felidézni a nevét, egy brazil és egy chilei (nem elég hogy azt hitte, Magyarország Afrikában van, de ezt fontosnak érezte közölni is velem), illetve hogy láttam a német fizikuslányokat táncolni. Élmény.

Csütörtökön délután Karoline-nal, a német lánnyal akivel comm. Comm.-on vagyunk együtt elmentünk megnézni a 99F –t, (e.g.: 99 francs, de a könyvet ami alapján készült lefordították több nyelvre is: magyarul: 1999 ft, minden más nyelven: 13,99 euro), aminek nem sok köze van elvileg a könyvhöz (amit még mindig próbálok beszerezni magyarul), de önmagában is megállja helyét, bár el tudtam volna képzelni kicsit kevesebb droggal és több reklámmal kapcsolatos dologgal. Amolyan igazi francia film, kicsit művészfilmesre veszi a figurát de éppen annyira hogy még populista maradhasson, viszont nagyon jó a képi világa és a figyelsz, akkor a vizuális humora is. Ha nem figyelsz, akkor is. Aztán edzés után mentem az egyik francia lány szülinapi bulijába, igaziból csak egy órára ugrottam be, mert ők már kilenc óta ott voltak, és 11-kor indultak el egy nagyobb táncos partyba, nekem meg ma reggel már 8-kor órám volt. Úgyhogy 10 körül odaértem, jutott még a vacsiból (a lány főzött, valami hihetetlen finom quiche-eket, meg friss epres tarte-ot meg csokitortát, hiába, kezdek átalakulni valami konyhabloggá, de mindig ámulatba ejt miket eszünk mikor én meg voltam győződve róla hogy porlevesen meg a menzán fogok élni ha nem tanulok meg főzni –azér nem kell agódni, főzőcskézek is). Meg beszélgettünk, mint megtudtam a francia férfiideál Dr. Sheperd a Grey’s Anatomyból, teljes egyetértésben olvadoztak róla. Én ugye nem mentem velük tovább a buliba, de azért elmondták a témáját (már egy ideje hallottam róla, ez a 2. legnagyobb buli az évben), amikor bemész, választani kell különböző színű karkötők közül: piros—foglalt vagy, zöld –szabad vagy (idáig még egész egyszerű), rózsaszín –szabad a szex, narancssárga—bár kapcsolatban vagy, de ma éjszakára beficcenhet valami. Méghogy a francia sztereotípiák!:)

Ma reggel 6:40-kor keltem, mert ugye 8-kor óra. Aztán felkeltem 6:54-kor is, ekkor már tényleg. Külsős előadó volt comm. Comm-on, eseménymarketing témakörben. Minden erőmmel igyekeztem belefojtani magam egy papírzsepibe, mikor a 30. perc és két újságcikk után eljutottunk odáig, hogy a szponzorálás célja az ismertség növekedése. Aztán ez a folyamat folytatódott még 4 óráig…az utolsó 40 percre adott ki egy olyan feladatot, hogy akkor most ezek a paraméterek, tervezzetek meg egy rendezvényt, lépésről lépésre, majd vezessétek végig rajta a kritikus út módszerét (amit nem tudom itt tanultak-e amúgy, nem úgy néztek ki az emberek mint akik értik miről van szó), ekkor döntöttem úgy hogy megkérdezem tőle, hogy egy komplett rendezvényt ő is 40 perc alatt szokott-e megtervezni? Mondta hogy nem, egy délutánt szokott rászánni…de JÓL VAGYOK!!!

Vannak olyan berögződött dolgok, amikről nehéz leszokni. Ha az ember hülyén kezdi el ejteni az ’s’ betűt elemiben, mert az olyan vicces. Ha rászokik arra, hogy mindenre azt válaszolja, hogy ’mint a disznó!’. Ha megszokja, hogy mindig számol egyet ha átmegy az úttesten –még ha le is tud erről szokni, akkor is mindig eszébe jut az ember, aki miatt elkezdte. Még nehezebb a megszokott mozdulatokat átformálni. A reggeli nyújtózkodást, a pacsit, ahogy megszoktuk, vagy akár azt, hogy tizeniksz éve milyen a küzdőmozgásod. A tegnapi edzésen előjött két olyan hibám, amit jól ismerek. Ismerem őket, mert már jó párszor megpróbáltam leszokni róluk, de egyszerűen képtelen vagyok. A legmélyebb ösztönök szintjén vannak belém ivódva. Ugyanúgy, mint hogyha jön egy labda, magad elé kapod a kezed.  Az egyik az az, hogy ütés előtt mindig egy kicsit megrándítom a kezemet. Ezt ijesztésnek is hívják. Erre azért szoktam rá, mert az első két pontot viszonylag jól meg lehet vele szerezni. (az ellenfél azt hiszi, ütni fogsz, rögtön véd is, ezzel elviszi a kezét az arca/gyomra elől, és tisztán marad). Viszont utána már nagyon könnyű előre jelezni, mikor fogok ütni (már ha valaki figyel), ezért könnyű védeni is. A másik hogy támadás előtt ’dobbantok’ egy kicsit az első lábammal, mert lendületet veszek. Na ez már problémásabb. Ha figyelek, akkor képes vagyok rá, hogy ne csináljam, de akkor már régen rossz, mert erre figyelek és nem a támadásra. Ha meg újra elkezdek a támadásra figyelni, azonnal csinálom megint. Hát most van egy fél évem hogy levetkőzzem ezeket, van egy veszélytelen gyakorló terepem:).

A küzdőmozgás amúgy érdekes dolog. Jó esetben az embernek pár év alatt kialakul a sajátja, ami könnyed, és praktikus, lehet belőle robbanni és nem mellesleg jól is néz ki (mint általában a természetben a praktikus dolgok –a hópehely kristályszerkezete, stb…). Aztán felmegy a tatamira, szemben az ellenféllel. Dzsime (rajt) után mindketten elkezdik csinálni a magukét, ráállnak egymás ritmusára, az egész szép, mint egy megkoreografált tánc. Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy az egyik támad, felborul az egész. Amint támadsz, már várod a visszatámadást, ergo próbálod a legstabilabb, leg támadóképesebb pozíciót felvenni. Viszont amint elemelkedik a lábad a földtől (mivel a küzdőmozgás kis ugrások sorozata), sebezhető vagy. Könnyen kibillenthető. Úgyhogy az egész olyan, mintha elkezdődne az a játék, amikor ha a zene megáll, le kell ülni egy székre, és akinek nem jut, az kiesik. Mindig keresed a biztonságos pozíciót, a lehető legkevesebb időt igyekszel eltölteni két szék között. Legalábbis ha elismered, vagy nem ismered az ellenfeled (mindig add meg a tiszteletet az ismeretlennek…).

Kezd bábel-komplexusom lenni. Legalábbis ezt a nevet találtam ki arra, ami velem történik. Azt mondják, hogy az a gyerek, akihez születése után egyszerre két nyelven beszélnek, később kezd el beszélni, ugyanakkor addigra már szétválasztja magában a két nyelvet, és mind a kettőn képes lesz kommunikálni. Beleértem egy olyan fázisba, amikor már egy nyelven sem tudok normálisan. Magyarul és angolul már nem, franciául még nem, héberül meg sose tudtam. Ha ki akarok fejezni valamit a fejemben összekeverednek a szavak, van amit 4 nyelven tudok, van amit már egyen se, csak a szó képzete van meg a fejemben, hogy mit akarok kifejezni, és a tudat, hogy ezt én anno legalább 2 nyelven tudtam. Beszélek, és nem jut eszembe a ’labda’ franciául, úgyhogy mondom, hogy ’kádur’, amit később konstatálok hogy héberül van, mikor látom az értetlen arcokat. Kicsit arrgh érzés, de reméljük a vége az lesz, hogy ha egy ideig nem beszélek, utána legalább 3 nyelven fogok tudni kommunikálni (csak abban reménykedem ha más nem legalább a magyar visszajön…kár lenne érte.)

Kezdek ellustulni. Mármint edzésen. Talán azért, mert elfogott az érzés, hogy bemutatkoztam, megmutattam mit tudok, most már hátradőlhetek. Pedig nem kéne. Szerencsére tegnap edzés felénél jött egy olyan feladatsor amit nem igazán tudtam rendesen abszolválni, úgyhogy akkor megint _akartam_, meg is kérdeztem a páromat hogy szerinte mit csinálok rosszul, és a zordon arc egy pillanat alatt felderült a francia kérdés hallatán és elmagyarázta hogy kéne, onnantól ment is. Ha megpróbáltam valamiben sunyítani rögtön kiszúrta, hogy azt nem úgy kéne ám, de itt spec. azt hitte szerintem hogy tényleg rosszul tudom, nem pedig hogy lustizni akarok. Két 35-40 körüli feketeöves volt versenyzőjük van a kedd-csütörtöki edzéseken, ő az egyik. Mind ketten nagyon ott vannak technikailag, jó nézni ahogy dolgoznak, csak ritkán járnak le. Mondjuk nekik is folyamatos bizonyíthatnékjuk van. A feladat az volt, hogy párban vagytok, van egy ilyen nagy szivacs amit magad mellett tartasz, és a másiknak különböző rúgásokat kell rá csinálnia, erőből. Na most a franciám nem a legjobb, de annyit még én is értettem, hogy mikor elmagyarázta a feladatot az edző akkor mondta, hogy a rúgásaid méretét igazítsd a partneredhez, szal nem kell a terem másik végéig röpíteni ha van 40 kiló különbség köztetek. Nálunk ez a 40 kiló meg is volt, ettől függetlenül olyan erőseket rúgott hogy nem bírtam megállni egy helyben, illetve a fejemig éreztem ahogy rezonál a szivacs. Persze mindig mosolyogva kérdezte hogy minden oké-e, nyilván visszamosolyogtam hogy hogy a fenébe ne lenne minden oké, hát persze!

Ismét meglepődtem kicsit a francia (nyilvánvalóan csak vidékre jellemző (és itt vidék alatt értek mindent ami nem Párizs)) közvetlenségen. Jönnek ki az előző edzésről az emberek, többek között egy barnaöves csaj akivel a szerdai edzésen találkoztunk életünkben először múlt héten, ahol kérte hogy adjak neki nyugodtan tanácsokat, mondtam is olyan általános dolgokat hogy hogy érdemes tartania a kezét meg ilyesmi, de semmi mélyre hatolót. Most jön ki, elindul felém, rögtön puszi-puszi, jövök-e holnap edzésre, dejó, akkor holnap!

Viszont kezd egyre kínosabb lenni, hogy nekem mindenki tudja a nevem edzésen, én meg senkiét. Kifele még a sportcentrum portása is a nevemen szólított (még otthon se szólít a nevemen a portás, igaz, nincs is…), mondjuk akkor kezdek majd el igazán parázni ha a TAJ-számomat motyogják az orruk alatt.

A hegyen fel persze megint stoppoltam, 3 francia srác vett fel, mondták, hogy nem a Rabotba mennek, de egy ideig el tudnak vinni. Mondtam az is tökéletes. Poénkodtak, mondták, hogy 5 euro lesz, kérdeztem benne van-e a vacsora is, mondták hogy ebben már minden benne van. Vicceskedves emberek.

Reggel mentem befizetni a havi díjat a Rabotban, mert végre megkaptam a CAF kártyámat, vagyishogy francia állam bácsi nekem is ad 40 eurót havonta hogy támogassa…engem. Ez elvileg  csak a második itt töltött hónaptól jár, hallottam, hogy valaki ezt úgy kerülte meg, hogy a szerződésben azt írták hogy már augusztus végétől itt van, így szeptemberre már megkapta. Ez nekem is épp kapóra jött, merthogy én is már aug. 29. óta kint vagyok, azonban a levélben amit kaptam a CAF-tól az állt, hogy csak októbertől vagyok jogosult. Szóval mentem befizetni, kedves bácsi volt ott, kérdezte hogy a levelet hoztam-e? Mondom nem, de itt a kártyám. De hogy vajon mikortól vagyok jogosult? Nemmmtudommm…Valamit matatott egy fiókban, kérdezte hogy ahamm, már augusztus végén is itt voltam, akkor vajon szeptemberre is megkapom-e…mondtam hogy nem tudommm, de a szemem azt mondta „IGENN!”, úgyhogy végül a bácsi megadta nekem mindkét hónapra. (ami szerintem járt is, csak a CAF-osok elnézhettek vmit). Max. ha rájönnek h mégse, akkor köv. hónapban egyenlítek. Diktáltam a nevem, mostanában ez az új hobbim: vezetéknév: kün. Keresztnév: zsüdit, a végén nincs ’h’. Ezt anyámtól örököltem. Ő is Horvát –nincsavégénhá Ágnes.

Nah, úgy látszik mégse fejeződött be az iménti történet. Pedig én igazán hagytam neki időt, de ha nem, hát nem. (röviden annyi, hogy el akartak menni bulizni, a tanáraik nem akarták, ezért hogy ott tartsák őket vettek egy üveg vodkát (a kempinszkyben voltak…), a legolcsóbb fajtából (nekünk bezzeg sosem voltak ilyen tanáraink…najó, kivéve az Ildit), aztán mikor vették volna a második üveget közölték hogy elfogyott (a kempinkszkyben…), és mikor az egyik odament egy nagyobb bankjeggyel a pincérhez, akkor valahogy mégis került még egy üveg (ismétlem, a kempinszkyben…))

Szóval mostanában nem azért nem írok, mert ellustultam, hanem mert nem igazán történik semmi, most ilyen chilles időszak van. Mosok, sétálok, prezentálok…élek. Úgy volt, hogy holnaptól Gönczi kollegával Párizsba látogatunk (ő jelenleg Brüsszelben székel), de ez az ő karrierizmusa miatt meghiúsult...:P

Hétvégén többek között elsétáltam a város legszélére, ami mintegy 50 percet vett igénybe a centerből, egyszóval nem olyan nagy ez a hely. Ezért is lepődtem meg ma reggel, ahogy az autósok szinte ölték egymást az utakon. Minek ide autó? Az egyetlen elfogadható indoknak azt tartom, hogy a bicikliket pofátlanul lopják. Szintén ma reggel ahogy jöttem a pályaudvar aluljárójában egy mosolygó francia srác egy rózsaszín A4-es papírlapot nyomott mosolyogva a kezembe, amin két oldalon keresztül pontról pontra kimerítően el van magyarázva, hogy miért fognak csütörtökön sztrájkolni a vasutasok (röviden: az állam azt akarja, hogy ők is ugyanakkor menjenek nyugdíjba mint az összes többi ember). Még a sztrájkban is ilyen szervezettek. Mondjuk van is benne gyakorlatuk.

Reggel sportmarketingen körülbelül 15 perces mélázás után jöttem rá, hogy a „JO”, ami szinte minden dián szerepel, az Olimpiát jelenti (Jeux Olimpiques).

Szolgálati közlemény: 

Éééés igen! Hölgyeim és Uraim, örömmel jelenthetem be (mert eddig elfelejtettem megtenni), hogy tegnap előtt óta képes vagyok kiejteni a nyomi francia "R" betűt!

Tádáááááááámmmm!

Egyéb: Tegnap este elbúcsúztattuk Chrissyt, Arnie 3 fogásos vacsit csinált (előétel: zöldséges avokádókrémes baguette, főétel: padlizsános sajtos meg sok egyéb zöldséges sült spagetti, desszert: créme brulée...eeennyi). Chrissy 2 hete volt Moszkvában egy hetet egy egyetemes csoporttal, ilyen tanulmányi cucc amit egy bank szponzorált, szóval minden haut de gamme/posh volt...(folyt. köv..) 

Nah, ez hosszú lesz, de Andris és a többiek kedvéért igyexem bekezdeni.

            Kezdem is. Ez a bekezdés azoknak szól, akik őszintén aggódnak a francia nyelvi fejlődésemért (és itt a szüleimre gondolok). Tehát egyrészt találtam egy újságot (Marketing Magazine) ami franciául van, olyasmiről szól, ami érdekel is, szóval ha úgy adódik, kézbe kapom és olvasgatom, még az is előfordul hogy szótárazásra vetemedem. Aztán múlt héten voltam a nyelvi laborban. Ez önmagában még nem újdonság, voltam én már előtte is, de most nyitva is volt. Úgyhogy bementem. Gyakorlatilag az a szitu, hogy minden nyelvből amit az iskola tanít, számítógépen elérhető legalább 4-5 nyelvkönyvnek a kazettás anyaga, amit általában órán a tanárral csinálnak az iskolában a gyerekek. Itt meg most önállóan, de ugyanúgy megkapjuk hozzá a kitöltendő feladatokat, lehet választani hallás utáni értés, nyelvtan és egyéb gyakorlatok között. Nem tudom mennyire hasznos, de néha azért majd beiktatom. Aztán elkezdődött a tandemem is egy Nelly nevű rendkívül aranyos francia leányzóval. Eddig egy alkalom volt, amikor sajnos sietnie kellett szal csak 1 órát tartott, de vasárnap talizunk hosszabbra. Leginkább csak beszélgetünk, egy ideig franciául, egy ideig angolul (kicsit rosszabbul tud angolul mint én franciául, és megy ki Finnországba fél évre, angol egyetemre). Meg Albert is megdicsérte hogy fejlődött a franciám, szal progress az van, majd meglátjuk meddig jut.

            Aztán, csoportmunkák. Najó, ezekről most nincs kedvem írni. Van, csináljuk, pénteken lesz egy prezi, ez a sörös, van még egy másik a sportmarketingre. Majd meglátjuk. Aztán lesz egy vizsgám 2 hét múlva hétfőn és vége ennek a negyedévnek, jönnek az új tantárgyak.

            Facebook, na igen:) A vicces, hogy átlag naponta bejelöl valaki új, akinek a neve egyáltalán nem mond semmit, a kép mintha derengne, de van legalább 2 közös erasmusos ismerősünk, hümm…hát megbántani azért senkit nem akarok, meg azért mégiscsak, a facebook nem egy wiw:) Másrészt meg átlag heti 2 partymeghívót kapok facebookról, tényleg, megszervezné ez a társasági életemet helyettem is…ha hagynám…

            Az indiaiak meg…hát én nem értem őket. Úgy látszik pont kikaptam a legnagyobb partyarcot a szemközti szobába, mert mindig ott zsizseg a fél törzs, ami nem zavarna, de hétköznap éjjel azért néha szeretnék aludni. Tegnapelőtt éjjel már második alkalommal (egyszer már régebben  is) kopogtam be pizsamában, csíkszemmel hozzájuk, hogy lécci egy kicsit halkabban. Lehet hogy én leszek a hírhedt partygyilkos, de ez jelen pillanatban nem érdekel, sőt, másnap reggel odajött Ed hogy megköszönje hogy megtettem azt, amire ő már nem volt képes, ő csak feküdt és szenvedett az ágyában.

            Ismét karate…hát tegnap elmentem erre a szerdai versenykumités edzésre, és isszonyat jó volt. Hogy honnan tudom hogy végre egy kemény edzésen voltam? Hát persze hogy megint cafatokban a talpam és megzúztam 2 lábujjamat (nem kell aggódni nem vészes), de nem érdekel, mert tökjó volt! (vajon hogy mondják franciául hogy körömvirágkrém?). Az átlag életkor a kedd-csütörtöki edzéssel szemben itt a 30 helyett a 18 felé konvergál, ennek megfelelően egy fokkal fürgébb és fiatalosabb az edzés is. Mondjuk úgy hogy az elején a belemet is kidolgoztam, mert kábé még annyi időre sem álltunk meg, amíg a feladatot rendesen elmagyarázta. Egy volt francia bajnok tartja az edzést (huszonsok vagy harminckevés éves lehet), összesen 10-11 ember, de végig pörgés. 3 aktív versenyző van, a többiek inkább tanoncok. Ebből (a háromból) egy srác nagyon komolyan tolja, és kezdek valami összefüggést felfedezni az eskovács szerű génállomány és a karatetehetség között…(érti, aki:)). Az edző gyakorlatilag az összes feladatnál ezzel a sráccal rakott párba (vagy hármasba, mikor hármas feladat volt), egyrészt mert gondolom felmérte hogy partner lehetek neki, másrészt viszont azért mert egyszerűen jót tesz, ha más stílussal találkozol, és azért nekem kicsit más a stílusom. Na mindegy, szóval pörgés volt, jó volt, én meg felelőtlenül mondtam nekik hogy persze, jövök jövő héten is, aztán persze rájöttem, hogy jövő héten éppen Párizsban leszek, de segáz…majd azt hiszik megijedtem vagy valami.

            Aztán még bejöttem a suliba kicsit netezni, de a TV2 bezavart a terveimbe, úgyhogy aztán még megkérdeztem gyorsan a német lányt hogy akkor ma hánykor talizunk a csoportmunka miatt, mondta hogy háromkor, de hogy nincs e kedvem most átmenni dumálni. Gondoltam miért ne? Írtam is neki : pourquoi pas? Úgyhogy átmentem, boroztunk meg dumáltunk fél 12-ig, akkor elindultam fel a hegyre. Életkép: pályaudvar aluljárójában hárman ülnek körben, huszonévesek, középen egy üveg bor, ketten gitároznak, a harmadik pedig öltönyben-nyakkendőben-lakkcipőben ülve a falnak támaszkodva énekel. Szeretem ezt a várost...

(na, nem is lett olyan hosszú) 

Nah, most kezd Kanyar hangulata lenni itt a 227-es kis szobának ahova bevettük magunkat a francia sráccal akivel a sörös prezit készítjük. Mindketten dolgozgatunk, egyszercsak bevágódik a német csaj az ajtón, hogy "most jövök a világ legunalmasabb órájáról", ezt kb. 5 percig ecseteli aztán rohan vissza órára. Ambiance-marketing? Valaki?:)

(a következő rész tartalmából: fogok írni francia nyelvi fejlődésem érdekében tett erőfeszítéseimről, a csoportmunkákról amiket a kurzusokon kell csinálni, hogy mi a helyzet facebookon, és miért nem képesek az indiaiak is aludni mint a többi normális ember?)