2007. dec. 6. 18:37 - írta Juditt

Nah, akkor most három nap távlatából megpróbálom összeszedni ezt az ötnapos hétvégét. Szóval szerda, hajnali fél 6. Berreg a mobilom. Oldalra nyúlok, lecsapom, aztán tudatosul bennem hogy a vonat nem annyira toleráns mint mondjuk otthon Harsányi ha 8:20-kor futok be. Úgyhogy összeszedem magam és megpróbálok azon a résen keresztül tájékozódni amire a szemeim összeszűkültek, sikeresen el is érem a vonatom. Gondoltam nézem a tájat, de akkora köd van hogy a sín melletti fáknak is csak a körvonalait lehet nagyjából kivenni, úgyhogy kénytelen vagyok aludni. 10 körül megérkezem Párizsba, ahol van 3 órám átszállni a brüsszeli buszra. A belvárosban kijövök a metróból, fel a felszínre, és bwáááá!!! Hirtelen elemi erővel tör rám az energia. Azt érzem, hogy kétszázas betűmérettel akarom belekiabálni a világba, hogy „JESSSSSZ!”. Egész idáig fel se fogtam, mennyire hiányzott nekem a nagyvárosi nyüzsgés. Az Élet. A nagybetűs. Másrészt pedig Budapesten kívül Párizs az a város, ahol a legtöbbször jártam, ’we have a thing’, mondhatni. Nem is tudatosan megyek, csak mindig a legnagyobb tömeg felé fordulok, és sodródok velük, és élvezem. Sétálok a Szajna-parton, bár a köd miatt már a következő hidat se látom. Aztán úgy döntök, itt az ideje kicsit kettesben maradni Párizzsal, vagyunk már olyan szinten. Úgy érzem ma gyönyörű Párizs. Nem állítom, hogy nekem öltözött ki. Nem csak élet van a városban, hanem van benne bolondság, jó reklám, kultúra, van benne Európa. Egész eufórikus lettem, miközben sétáltam a Bastille-tér felé, majd tovább, kikötöttem a Marais-ben, ahol rá tudtam mutatni a sajt-boltra ahol az Eszter tavaly a Julinak vett diós sajtot, és a cipőboltra ahol a Petra vásárolt, szal otthonos volt, na. Aztán összeszedtem magam és elszakadtam, azzal a jóleső tudattal, hogy 3 nap múlva visszatérek.

 

Fel a brüsszeli buszra, le a brüsszeli buszról, és már ott is vár engem a nap hőse, Gönczi, aki nélkül elveszett és magányos lettem volna amíg Schandi meg nem érkezik. Ja, meg amúgy is:D. Gyorsan megnéztünk valami nagy világító épületet, meg fontosnak érezte megmutatni a piroslámpás utcát is (itt nincs egész negyed, bár szeretik így hívni), bár saját bevallása szerint ez most nagyobb csalódás volt mint a múltkor, ő nem így emlékezett:). Szóval eldumáltuk az időt amíg Schandi a városba nem érkezett, aztán úgy ahogy voltunk, cuccostul mindenestül elindultunk Brüsszel number one látnivalójához, a pisilő kisfiú szobrához, aminek a világ minden tájáról küldözgetnek már ruhákat, és egész kultusznak örvend a városban. Ráadásul, nem elhanyagolható módon ijesztően közel esik a város legjobb waffeleséhez, úgyhogy összekötöttük a kellemest a kultúrálttal, és friss-epres tejszínhabos gofrit majszolva nézegettük a pisilő kisfiú szobrát. Ezután egy kevésbé populáris, csak a beavatottak által ismert ellenpólusát látogattuk meg a szitinek, a pisilő kislány szobrát, akinek borzasztóan gonosz arckifejezés telepedett az…arcára. Majd kisebb nagyobb nehézségek árán megtaláltuk aznapi szállásunkat (ismét couchsurfre adtuk a fejünket) Sven-nél, belga hostunknál, aki rendezőnek tanul, ezen kívül érdemes még róla tudni hogy szerepel egy modern (és állítólag híres) fotós képén, amin többezer meztelen férfi fekszik egy teremben fehércsokival leöntve. Azt hiszem itt a bizarr szó elnyeri méltó jelentését. Sven egy „student dorm”-ban lakik, ami nem teljesen felel meg az otthoni koli szó jelentésének. Ez egy kétemeletes ház, minden emeleten 3-5 szoba, közös fürdővel és konyhával. A szobája volt kb. 25m2, plusz galéria, szóval nem nyomorogtunk. Egy ugyanolyan king-size felfújódó matracon aludtunk mint anno Andrissal hárman Bilbaóban, csak most csak ketten voltunk, ami jóval kényelmesebb volt, viszont reggelre leeresztett a matrac, ami meg nem. Ennek eredméyneképpen középre zsuppolódtunk Schandival (szerintem csak át akart ölelni), és csak oldalra kúszva tudtuk elhagyni a matracot. De mi az nekünk? De még mielőtt alvásra került volna a sor, Sven, Gönczi, illetve az útközben hozzánk kapcsolódó Dani (szintén magyar, Brüsszelben csinálja az Erasmusát, és mint kiderült egy szarvasi gyerekkori szobatársam jelenlegi barátja) úgy gondolták, nem telhet el az első brüsszeli esténk a híres belga sörök tesztelése nélkül. A Celtica nevű bárban kezdtünk, ami azért örvend nagy népszerűségben a helyi diákok körében, mert egész héten happy hours van, és 1 euró a sör. Itt, mint lányoknak, nekünk kirendelték a cseresznyés sört, ami egész finom volt, és egy kicsit a Márka meggylére hajazott. Aztán tovább mentünk a másik helyre, aminek a neve most nem rémlik, de arról híres, hogy a világ minden tájáról több mint 2500 féle sör kapható itt, tehát az itallap hosszabb mint a Háború és Béke. Gönczi és Dani megosztották velünk, hogy bizony, a hazai ízek sem hiányozhatnak a bár repertoárjából, így akár Szalon sört is ihattunk volna mindössze 9 euróért. Aztán mégis úgy döntöttünk hárman (Sven, Schand és jómagam), hogy adunk az ízeknek. Úgyhogy hárman rendeltünk 3 különböző ízű sört, majd kínai forgómódszerrel rotáltuk őket (ezt a mondatomat soha senki ne emlegesse fel nekem, köszi). Így került az asztalra a csokis, a mangós és a mézes sör. Namost bárki bármit gondol, a csokis sör nem, ismétlem NEM finom!!! Egyesek szerint mosószer, szerintem köptető íze volt, de a mangós sör egész finom volt (a mézes amolyan középmezőnyös).

 

Második nap: Reggel Schanddal felkerekedtünk, és meglátogattuk a belvárost, majd kimetróztunk az Európai Parlamenthez, ahol egész az előtérig jutottunk. Az eső persze esett, de ez semmiben sem gátolhatott meg minket. Sőt, ennek köszönhetően meg is néztük a katedrálist is (ja meg mert érdekelt minket), amikor is telefonált Schandi belga ismerőse, Steve, (aki tavaly Budapesten erasmusozott), hogy akkor most ő is Brüsszelben van (mint kiderült erről már tudtunk) és hogy akkor most találkozunk-e. Így is lett, de előtte még feltűnt nekünk egy magyar plakát, aztán ahogy hátrébb léptünk a faltól, megvilágosodott előttünk, hogy a brüsszeli magyar intézet lépcsőit tapossuk, úgyhogy gondoltunk benézünk. Hát hihetetlen volt. Épp valami gyerekfoglalkozást tartottak, úgyhogy tele volt a hely 2-6 évesekkel, és egy nő furulyázott, a bújj-bújj zöldágtól kezdve a magyar népmesék zenéjén keresztül a karácsonyi dalokig mindent. Egész meghatódtunk. Oldalt egy fakkra ki voltak helyezve az otthoni sajtó főbb képviselőinek utóbbi féléves számai, ráadásul az emberek magyarul beszéltek!!! Amint túltettük magunkat a hungaro-sokkon, találkoztunk Steve-el, aki egy meglepően jóhumorú kattant belga fiatalember. Ettünk epres-tejszínhabos waffelt megint, mert az finom, megnéztük a giccsesre díszített városházát és az über-szimmetrikus karácsonyfát előtte, meg dumálgattunk. Aztán taliztunk Gönczivel, hogy megnézzük a város 4 híressége közül az egyik másikat, ami az atomium nevű csoda, ami egy szintén semmire se jó de hatalmas izé, amit egy világkiállításra építettek, mint az Eiffel-torony, csak ez épp 8 óriási golyóból áll. Odamentünk, megnéztük, világított, visszajöttünk. Pipa. (amúgy tényleg óriási). Aztán taliztunk ismét Steve-el, meg még egy finn csajjal, aki szintén tavaly erasmusozott Budapesten, Gönczi meg hazament aludni, úgyhogy négyen mentünk el egy valami hihhhetetlenül hangulatos kis borozóba. Az utcáról az ajtóból nem is lehet vágni semmit, tisztára mint egy elhagyatott kis ajtó. De ha belépsz…a plafonról bakelitek lógnak, valahol a fejed felett egy bicikli, a falra körbe könyvek vannak szögezve (!!!), és bwááá! Iszonyatjó a hely! Az a típus, amit csak akkor találsz meg ha helyivel jössz. Különböző ízesítésű borok közül lehetett választani, mi a mogyorósnál maradtunk, és ember, ha ittál már finomat… Szóval nagyon ott volt!!! Mikor elbúcsúztunk tőlük, olyan fél1 körül találkoztunk a hostunkkal, aki átvitt minket egy buliba, ahol épp egy pszichológussrácot búcsúztattak, aki szakmai gyakorlata végeztével elhagyja a várost. Nahát, ekkorát se buliztam mióta eljöttem Budapestről. Vééégre, az az igazán tombolós táncolós energiafelszabadítós buli, plusz életem egyik legszebb koptatása:

 

- you’re very attractive!

- you’re very drunk!

- I’m American.

- I see you’re enjoying the lower drinking age.

- This is my first year in Brussels.

- And this is my last night.

- Could we have some kind of a connection? (itt éreztem hogy lassan jutnak el az agyába az oltások, úgyhogy jobb az egyértelműség)

- No!

- No?

- No!

Olyan szép ritmusosan jött ki az egész. Reggel még a hostunkkal felkutattuk a Hotel Tasselt, mert a Petra feladta nekem háziba, hogy azt muszáj megnézni. Kívülről is szép, de azért szerettünk volna bejutni. Na most ez a klasszicista építkezés egyik legalapabbja, most magánház. Úgyhogy becsöngettünk egy lakásba, és mondtuk, hogy építész-tanoncok vagyunk, és lécci hadd menjünk be. Mondták hogy nem. Mondtuk hogy dehát ilyen messzire eljöttünk. Mondták hogy nem. Bunkó vagy Dent. Érted:) Aztán még tali Gönczivel, aki kikísért minket a pályaudvarra majd könnyes búcsú, és away we go.

 

Érkezés Párizsba, meg is találjuk a hostunk lakását, aki a diadalívtől mintegy 5 percre lakik egy hihetetlenül szimpatikus lakásban (már amennyire egy lakás lehet szimpatikus), saját szobával (belaktuk a nappalit: kihajtható kanapé, plazmatévé, minden ami kell, hogy az ember otthon érezze magát). Hostunk tiszta jóarc, első pillanattól kezdve otthon érezzük magunkat. Meg is invitál minket rögtön egy aznap esti partyba, de mondjuk hogy bocsi, információink szerint ma este ingyen lehet bejutni a Louvreba diákoknak, úgyhogy ezt mi meg is kockáztatnánk. Így is történik, beköszönünk Mona Lisának, lekezelünk a Milói Vénusszal (itt egy pillanatra elidőzünk, szegény, tök egyedül egy nagy teremben, és még keze sincsen…), Schandinak persze sikerül épp akkor mondania egy mona-lisás-telefonos- fényképre hogy „bazze, ezt beteszem háttérképnek” amikor mellettünk egy másik magyar pár landol, de nembaj, mi tudjuk hogy nem vagyunk taplók! Utána órákon keresztül Paris by night van, persze minden alkalommal mikor látszik az Eiffel-torony kell várni két percet amíg Schandi vérnyomása kezelhető szintre nem süllyed, de azért így is képesek vagyunk megnézni a Notre Dame-ot, sétálni a latin negyedben, végig az egész Champs Elyséen, karácsonyi kivilágításban, szóval az embernek ilyen „ezért érdemes volt felkelni” érzése van úgy igazándiból.

 

Reggel nehezen ébredünk, de szép helyen, úgyhogy könnyű szívvel lépünk ki a házból és indulunk el gyalog a Musée D’Orsaybe, ahol sikerül egy röpke 3-4 órát gond nélkül eltölteni. Kicsi szívünk nagyot dobban a két Rippl-Rónai pasztellnél, hiába, az ember néha mégis büszke rá hogy magyar (elvégre a gyufát is mi találtuk fel, vagy mi). Keresünk netcafét Schandinak hogy kinyomtassa a hazafele repjegyét, találunk egy igazi geek-place-t! Aztán úgy döntünk, vacsit főzünk a hostunknak, mert elérte azt a jófejség-szintet, hogy ezt kiérdemli. Igazán megható a vacsora hármasban, együtt az egész család. Utána együtt megyünk vmi couchsurfös buliba a központba, ahova meginvitáltuk Lindát is (a Krajcsót), aki oda esik be, elröppen az a 4-5 órás este. Ülünk Párizsban egy bárban, hárman otthoniak, azért csak felrémlik az emberben hogy az élet királynői vagyunk. Vagy mondhatnám azt is „Tudunk élni!”. Az este végén Lindával leegyeztetjük, hogy holnap reggel akkor mi is csatlakoznánk hozzá meg Endréhez (pázmányos srác, ő is erasmusol Párizsban) vmi reklámos kiállítást megnézni, mert hónap első vasárnapja van, tehát minden állami kiállítás ingyenes. Hiába, tudni kell jókor érkezni a francia fővárosba! Reggel zuhogó esőben talizunk a Louvre piramisnál (nemtom átérzitek-e), majd kiderül, hogy ez bizony magánkiállítás, ergo nincs ingyér. Nem baj, nem csüggedünk, négyen vagyunk és magyarok, mi ma bizony ingyen fogunk látni valamit! Irány a Pantheon! Mint kiderül, Endre nem csakhogy jogász tanonc, de azt is tudja, mi az a Pantheon: „mindig a hősöket hozták be ide, de ez persze mindig változott, hogy ki volt éppen a hős, szal ki-be hurcolászták a halottakat” –lényegében. Azért látjuk Voltaire és más nagyon kriptáját, aztán megyünk Starbucksba:) Aztán még a tomboló szél ellenére felkaptatunk a Sacré Coeur-höz a Montmartre-ra, dacolva időjárással és képeslapárusokkal, onnan tekintünk le a városra, aztán mégis inkább bemegyünk mert mint mondtam durván fúj a szél és hideg van.

 

Aztán haza. Na most igaziból ez elég száraz beszámolóra sikeredett ahhoz képest hogy mennyire nagyon jó volt, de most ennyire tellett, gyorsan, mielőtt még elfelejtem. Lényeg hogy kicsit olyan volt mint hazamenni, otthoniakkal csináltunk olyan dolgokat amiket otthon is csinálnánk, csak épp máshol. Földrajzi hiányosságokkal pedig már rég nem foglalkozunk :)