Na nézzüccsak. (Innentől akkor van ilyen magyar szó, ha ebben megegyezhetünk, köszönöm). Szóval Eszter megérkezett egy pénteki napon. Felkommandóztuk a Rabotba a cuccait, nagybőrönd, sícipő, síléc, minden ami kell egy ötnapos vakációra. Aztán kicsomagoltunk a szobában. Hát nem emléxem pontosan hány négyzetméteres volt az újpesti lakótelepen anno a közös szobánk, de azért örülök hogy otthon ma már megvan a saját húsz négyzetméterünk:). Valahogy csak elfértünk. Úgyhogy az élet nagy dolgainak kitárgyalása után szombaton bevonatoztunk Lyonba, ugyanis így karácsony előtt úgy gondolják, egy négynapos rendezvénysorozat keretein belül megünneplik a fény ünnepét. Buták, nem tudják, hogy a chanuka 8 napos:P Szóval a cucc arról szólt, hogy a város legkülönbözőbb helyen voltak mindenféle installációk, amik sötétedéskor kifényesedtek. Olyanokat kell itt elképzelni, hogy pl. a folyó partján kb. 200 óriási műanyag tank, amik különböző színekben virítottak a sötétben, vagy hogy egy lovasszobor köré mintha óriási szappanbuborékot fújtak volna, egy nagy havazógömbbé alakítva az egészet, amiben éjjel a csillámok keveredtek és világítottak, plusz a brüsszeli főtér után szabadon itt is néhány épületre neodiszkós óvodások rajzait vetítették, szóval jó volt.
Vasárnap elmentünk síelni. Namost nem tudom említettem-e már, de a Rabot busznak megvan az a kedves kis szokása, hogy este 8 után, és úgy amúgy hétvégénként meg egyáltalán nem jár. Szóval fogtuk magunkat, és hajnalban mindenki a maga lécét és sícipőjét a vállára vagy megfelelő testrészére kapva lecaplattunk síruhában a hegyről, hogy elérjük a 8:05-ös buszt ami ment ki Alpe d’Huezre. Ott rettenetesen romantikus időjárás várt ránk. Akkora hóvihar és szél volt ugyanis, hogy konkrétan azt se láttam, a pálya merre van, csupán a narancssárga „DANGER” feliratok adtak némi iránymutatást. Elérkezett az a pont, ahol megszólalt a kis belső hang, hogy itt most akkor nem brillírozunk, hanem túlélésre síelünk. Nap közepén mintegy 2 órára kisütött a nap, akkor igazán élvezhető volt az egész, aztán újrakezdte a havazást, de már nagyjából belénk vésődtek a pályák, legalábbis amelyek nyitva voltak, ugyanis a nagy havazásnak köszönhetően a háromnegyed pályarendszert lezárták. A sok hó a pályákon is szokatlan volt az én főszezonban edzett pici sílelkemnek, de valahogy túltettem magam a dolgon. Este a jóleső síelés utáni fáradtsággal szálltunk fel a hazafele buszra, amit kb. félúton megállítottak és megbüntettek a rendőrök gyorshajtásért. (ugyebár hegyi szerpentinekről beszélünk). Úgy gondolom jelzésértékű, hogy vagy 20 percet álltunk a rendőrök miatt, és onnantól normálisan lassan is jött a vezető, de még így is időben értünk vissza Grenobleba.
Hétfőn nekem ugye délelőtt suli, délben talizunk Eszterrel és felmérjük a városban a karácsonyi vásár kínálatát, ami szerencsére eltér az otthoni zokni-mécses-fajáték tengelytől. Meg ettünk a Haagen Dazsban fondüt, ahol ehhez ajándékba fotót is készítettek rólunk, és vagy 80x válaszoltunk arra a kérdésre hogy honnan valósiak vagyunk.
Kedden ugye én egész nap suli (jött előadni nekünk a Decathlontól egy csávó, megtanultuk milyen fontos a „Jóreggelt!” a vásárló üdvözlésekor), Eszter a városban császkált, de azért este adtunk még egy kicsit a városnak, plusz bevásároltunk a vacsira, mert meghívtuk Mirkót és Albertet (Arnie baromi keményen tanul…) egy KunEszter style vacsira, ahol baromi finom csirke meg szerecsendiós rizs volt a menü mézes sültalma desszerttel. Yummie!
Ez most egy ilyen végtelen történet.
Még nincsenek kommentek. (
)
Mondj valamit
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.
